Nyelvoktatásunk kudarcai egy nyelvtanár és egy fejvadász szemével

írta: Dr. Ján László, a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnázium tanára

Farkas Melinda két kitűnő cikkében is foglalkozik e témával a Magyar Nemzet hasábjain. Írásai megérdemlik, hogy néhány megállapítását egy-két adattal megerősítsük, ill. kiegészítsük. A Lesújtó szintű nyelvtudás címmel megjelent cikkében  /M.N. 09. júl. 18./ kimutatja, hogy a felsőoktatásba jelentkezők egyharmadának nincs nyelvvizsgája, amit az oktatásunk csődjének tekint.  Mielőtt bárki túlzással,  alaptalan pesszimizmussal vádolná meg, idézzük az Eurostat, az uniós statisztikai hivatal megállapítását, mely szerint  a nyelvtudás tekintetében is utolsók vagyunk./Lovas István cikke. M.N. 09. szept. 29./  Más felmérések adatai azt mutatják,hogy  a használható idegennyelv tudás tekintetében Európában az utolsó helyen állunk, ill. csupán Bulgáriát sikerült megelőznünk. Miközben pl. az olaszok, spanyolok, portugálok 64%-a, a norvégok 97%-a beszél legalább egy idegen nyelvet, addig a magyarok mindössze 29% -a állítja magáról ugyanezt   Egy másik felmérés szerint a megkérdezettek 12%- a vallja, hogy „elboldogul” egy idegen nyelven.  Erre egyébként a továbbiakban még visszatérünk.A helyzetet súlyosbítja, hogy a nagy nemzetek fiai már eleve egy világnyelv birtokában nőnek fel /angol, német, orosz stb/, a nyugat-európai  kis nemzetek tanulóitól pedig eleve elvárják, hogy legalább jó angol tudással rendelkezzenek. Mivel mi nem tartozunk az indo-európai nyelvcsaládhoz, az igény messze sürgetőbb lenne.

Lássuk most a következményeket!  Már a szakmunkások körében is szükség volna némi angol nyelvtudásra, hogy legalább a használati utasításokat  megértsék, lefordítsák.  Farkas Melinda az előző cikkében az e téren mutatkozó katasztrofális helyzetre is rávilágít. Még ennél is szomorúbb a kép, ha a munkát keresők elhelyezkedésével foglalkozó cégek munkatársainak meglátásait idézzük. Egyrészt a munkaadók olyan diplomásokat keresnek, akik használható nyelvtudással rendelkeznek, azaz képesek egy-egy üzleti levelet nyelvtanilag, lexikailag nagyobb hibák nélkül  magyarról lefordítani. A középfokú nyelvvizsgán még nagyjából elégséges „pincérnyelv”, csevegés  nem elégséges. Akik olyan tanárok keze alól kerültek ki, akik szinte elvből száműzik az órákról a nyelvtant, a fordítást és a társalgási nyelven túlmutató szókincs erőteljes gyarapítását, azoknak még a nyelvvizsga birtokában is kevés esélyük van az elhelyezkedésre. A felvételi beszélgetés során  a fejvadász cég illetékesét csak másodsorban érdekli a szakszókincs ismerete, hiszen ennek megszerzése már  a munka során elsajátítható pár hónap alatt, az első helyen a szókincs nagysága, a fordítási készség és a biztos nyelvtani tudás áll. Kiderül az is, hogy főleg a pár évvel korábban letett  nyelvvizsga csak akkor jelent hasznosítható nyelvtudást, ha az illető akár volt tanárai jóvoltából, akár magánszorgalomból  eljutott addig a szintig, hogy legalább újságot, vagy szépirodalmi műveket olvasson, mert különben  még a bizonyítványhoz szükséges ismereteket is elfelejtette.  A minimális követelményeket támasztó tantervek ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk. A tények keserű felsorolása után két fontos kérdésre kell válaszolnunk. Végérvényesen kudarcra van-e ítélve a hazai nyelvoktatás, volna-e remény, esély jobb eredmények elérésére?  A felelet egyértelműen igen. Egy kisváros  középiskolája különösebb válogatási lehetőség hiányában is képes úgy felkészíteni tanulóit, hogy a 86 érettségiző diákja  közül  28 felső- , 50 pedig középfokú  nyelvvizsga birtokában hagyja el az alma matert.  A 90-es évek elejéig az országos lista élmezőnyében járt a nyelvvizsgával rendelkező és felsőfokú intézményekbe jelentkező diákok aránya tekintetében. Korábban egy nem tagozatos osztály 7 tanulóját vették fel angol szakra, 2 évtized alatt legalább 100 angoltanárt adott az  a gimnázium az országnak. Német nyelvből hasonló vagy ennél jobb eredmények születtek. Az egyik megyei felmérés tanúsága szerint az azonos feltételek mellett  25 és 95% között mozgott az egyes  osztályok teljesítménye. Szerencsére vannak tehát iskolák, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy sok a kiaknázatlan lehetőség. /Tegyük hozzá, nem csak a  nyelvoktatás terén./

Magától kínálkozik a kérdés, hogy mi az oka a kudarcoknak. Ha Magyar Bálint és Hiller bárgyú oktatáspolitikai nézetei diadalmaskodnak, akkor kár a kérdést tovább boncolgatni. A probléma ott van, hogy az eredménytelenség korábban is jelentkezett. Nem a tanárok szakmai, hanem módszertani ismereteinek elképesztő hiánya az alapvető ok. Két neves egyetemi oktatót idéznék: eluralkodott a „módszeres módszertelenség”, másrészt „úgyszólván mindenki azt tanít, amit akar, s oly igénytelenül, ahogy neki tetszik.”   A nyelvvizsgák alacsony számánál is nagyobb baj, a használható nyelvtudás hiánya. „Ma is tömegesen szerzik meg egyetemi okleveleiket olyanok, akik valójában semmilyen nyelven nem tudnak” – kesereg egy egyetemi oktató. Mit ér az az orvos, aki  nem tud egy külföldi vendéget ellátni, egy üzletember, aki nem tud tárgyalni, egy tanár, aki nem vehet részt külföldi szakmai továbbképzésen?  Folytathatnánk. Erősen megkérdőjelezhetnénk azt az adatot, mely szerint a magyarok 25-29% -a beszél saját bevallása szerint legalább a megértés szintjén egy idegen nyelvet. Ez az, amit egy fejvadász  közelebbről lát és tagad. Egy német üzletember szavait idézve: „érdemes a magyarokkal szerződést kötni, mert  inkább ötször aláírja az ügyfél, mintsem hogy bevallja, nem érti pontosan a szöveget.”

Ha tehát az egyes iskolák és tanárok eredményei bizonyítják, hogy nem törvényszerű a jelenlegi tragikus helyzet, akkor miért nem változtatunk rajta?           Az „eredménytelen, ámde modern” nyelvoktatás hívei a kiutat a technikai felszereltség  /nyelvi labor, írásvetítő, videomagnó,interaktív táblák/  további milliárdokat felemésztő növelésében látják. Farkas Melinda helyesen látja, hogy  a technikai csodák ott porosodnak a szertárakban. Más kérdés, hogy legtöbbször nem azért, mert nem tudják a tanárok, hogy miként, hanem hogy mire kell, lehet eredményesen használni. Az oktatók nem nyelvi, technikai tudásán kellene sürgősen javítani, hanem a  katasztrofálisan gyenge módszertani  felkészültségén.  Itt csak néhány tipikius jelenség említésére van mód. A másfél évvel az érettségi előtt álló osztály tanára azzal büszkélkedik, hogy még nem tanította a feltételes múltat, a szenvedő szerkezetet, mert ő a beszédközpontú oktatás híve. Mások a magyar nyelv sajátosságait is figyelembe vevő kitűnő hazai kiadású tankönyvek helyett méregdrága külföldről behozott munkákat használnak, melyek nyelvtanát vagy magyarul dolgozzák fel, vagy sehogy. A kínkeservesen a szó célnyelven megvilágított jelentését a tanulók magyarul írják be a szótárukba, ami az egész időrabló eljárást feleslegessé teszi, mások otthoni feladatként róják a gyerekekre a szintén időrabló szótározást.   Hogy  így a haladás üteme lelassul, hogy a fiatalok sikerélmény hiányában unják a nyelvet, hogy ebből aligha lesz nyelvvizsga, az már nem számít. „Járjon a kölyök magánórákra vagy iratkozzon be egy külföldi  nyelvtanfolyamra!” Innentől kezdve az  elméleti, módszertani fejtegetés véresen húsba vágó anyagi kérdéssé válik, hisz   száz magánóra költsége ma már 150-200 ezer Ft fölött van.   A vagyonokba kerülő külföldi útnak pedig csak egy magas tudásszint fölött van értelme, haszna. Mindez sem a fejvadászt, sem a munkaadó céget nem érdekli, ha a jelentkező például egy megrendezendő szakmai konferencia tájékoztató anyagát képtelen lefordítani ordító nyelvtani, lexikai hibák nélkül.

A régi szakfelügyeleti rendszer felszámolása után  nincs mód arra, hogy az eredményesen dolgozó tanárok módszerének átvételére vagy a már tragikomikus hibák kiküszöbölésére kényszerítsük az oktatókat, akik olykor jogosan védekeznek azzal, hogy a jelenlegi elitellenes, áldemokratikus oktatáspolitika mellett csak azoknak a tanulóknak lesz kiváltsága a sikeres nyelvvizsga, akiknek a szülei ki tudják fizetni  a magánórák óriási költségét. A módszerváltást ezért a politikai rendszerváltásnak kell megelőznie.

hogya 8X= ználati utasításokat  megértsék, lefordítsák.  Farkas Melinda az előző cikkében az e téren mutatkozó katasztrofális helyzetre is rávilágít. Még ennél is szomorúbb a kép, ha a munkát keresők elhelyezkedésével foglalkozó cégek munkatársainak meglátásait idézzük. Egyrészt a munkaadók olyan diplomásokat keresnek, akik használható nyelvtudással rendelkeznek, azaz képesek egy-egy üzleti levelet nyelvtanilag, lexikailag nagyobb hibák nélkül  magyarról lefordítani. A középfokú nyelvvizsgán még nagyjából elégséges „pincérnyelv”, csevegés  nem elégséges. Akik olyan tanárok keze alól kerültek ki, akik szinte elvből száműzik az órákról a nyelvtant, a fordítást és a társalgási nyelven túlmutató szókincs erőteljes gyarapítását, azoknak még a nyelvvizsga birtokában is kevés esélyük van az elhelyezkedésre. A felvételi beszélgetés során  a fejvadász cég illetékesét csak másodsorban érdekli a szakszókincs ismerete, hiszen ennek megszerzése már  a munka során elsajátítható pár hónap alatt, az első helyen a szókincs nagysága, a fordítási készség és a biztos nyelvtani tudás áll. Kiderül az is, hogy főleg a pár évvel korábban letett  nyelvvizsga csak akkor jelent hasznosítható nyelvtudást, ha az illető akár volt tanárai jóvoltából, akár magánszorgalomból  eljutott addig a szintig, hogy legalább újságot, vagy szépirodalmi műveket olvasson, mert különben  még a bizonyítványhoz szükséges ismereteket is elfelejtette.  A minimális követelményeket támasztó tantervek ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk. A tények keserű felsorolása után két fontos kérdésre kell válaszolnunk. Végérvényesen kudarcra van-e ítélve a hazai nyelvoktatás, volna-e remény, esély jobb eredmények elérésére?  A felelet egyértelműen igen. Egy kisváros  középiskolája különösebb válogatási lehetőség hiányában is képes úgy felkészíteni tanulóit, hogy a 86 érettségiző diákja  közül  28 felső- , 50 pedig középfokú  nyelvvizsga birtokában hagyja el az alma matert.  A 90-es évek elejéig az országos lista élmezőnyében járt a nyelvvizsgával rendelkező és felsőfokú intézményekbe jelentkező diákok aránya tekintetében. Korábban egy nem tagozatos osztály 7 tanulóját vették fel angol szakra, 2 évtized alatt legalább 100 angoltanárt adott az  a gimnázium az országnak. Német nyelvből hasonló vagy ennél jobb eredmények születtek. Az egyik megyei felmérés tanúsága szerint az azonos feltételek mellett  25 és 95% között mozgott az egyes  osztályok teljesítménye. Szerencsére vannak tehát iskolák, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy sok a kiaknázatlan lehetőség. /Tegyük hozzá, nem csak a  nyelvoktatás terén./

Magától kínálkozik a kérdés, hogy mi az oka a kudarcoknak. Ha Magyar Bálint és Hiller bárgyú oktatáspolitikai nézetei diadalmaskodnak, akkor kár a kérdést tovább boncolgatni. A probléma ott van, hogy az eredménytelenség korábban is jelentkezett. Nem a tanárok szakmai, hanem módszertani ismereteinek elképesztő hiánya az alapvető ok. Két neves egyetemi oktatót idéznék: eluralkodott a „módszeres módszertelenség”, másrészt „úgyszólván mindenki azt tanít, amit akar, s oly igénytelenül, ahogy neki tetszik.”   A nyelvvizsgák alacsony számánál is nagyobb baj, a használható nyelvtudás hiánya. „Ma is tömegesen szerzik meg egyetemi okleveleiket olyanok, akik valójában semmilyen nyelven nem tudnak” – kesereg egy egyetemi oktató. Mit ér az az orvos, aki  nem tud egy külföldi vendéget ellátni, egy üzletember, aki nem tud tárgyalni, egy tanár, aki nem vehet részt külföldi szakmai továbbképzésen?  Folytathatnánk. Erősen megkérdőjelezhetnénk azt az adatot, mely szerint a magyarok 25-29% -a beszél saját bevallása szerint legalább a megértés szintjén egy idegen nyelvet. Ez az, amit egy fejvadász  közelebbről lát és tagad. Egy német üzletember szavait idézve: „érdemes a magyarokkal szerződést kötni, mert  inkább ötször aláírja az ügyfél, mintsem hogy bevallja, nem érti pontosan a szöveget.”

Ha tehát az egyes iskolák és tanárok eredményei bizonyítják, hogy nem törvényszerű a jelenlegi tragikus helyzet, akkor miért nem változtatunk rajta?           Az „eredménytelen, ámde modern” nyelvoktatás hívei a kiutat a technikai felszereltség  /nyelvi labor, írásvetítő, videomagnó,interaktív táblák/  további milliárdokat felemésztő növelésében látják. Farkas Melinda helyesen látja, hogy  a technikai csodák ott porosodnak a szertárakban. Más kérdés, hogy legtöbbször nem azért, mert nem tudják a tanárok, hogy miként, hanem hogy mire kell, lehet eredményesen használni. Az oktatók nem nyelvi, technikai tudásán kellene sürgősen javítani, hanem a  katasztrofálisan gyenge módszertani  felkészültségén.  Itt csak néhány tipikius jelenség említésére van mód. A másfél évvel az érettségi előtt álló osztály tanára azzal büszkélkedik, hogy még nem tanította a feltételes múltat, a szenvedő szerkezetet, mert ő a beszédközpontú oktatás híve. Mások a magyar nyelv sajátosságait is figyelembe vevő kitűnő hazai kiadású tankönyvek helyett méregdrága külföldről behozott munkákat használnak, melyek nyelvtanát vagy magyarul dolgozzák fel, vagy sehogy. A kínkeservesen a szó célnyelven megvilágított jelentését a tanulók magyarul írják be a szótárukba, ami az egész időrabló eljárást feleslegessé teszi, mások otthoni feladatként róják a gyerekekre a szintén időrabló szótározást.   Hogy  így a haladás üteme lelassul, hogy a fiatalok sikerélmény hiányában unják a nyelvet, hogy ebből aligha lesz nyelvvizsga, az már nem számít. „Járjon a kölyök magánórákra vagy iratkozzon be egy külföldi  nyelvtanfolyamra!” Innentől kezdve az  elméleti, módszertani fejtegetés véresen húsba vágó anyagi kérdéssé válik, hisz   száz magánóra költsége ma már 150-200 ezer Ft fölött van.   A vagyonokba kerülő külföldi útnak pedig csak egy magas tudásszint fölött van értelme, haszna. Mindez sem a fejvadászt, sem a munkaadó céget nem érdekli, ha a jelentkező például egy megrendezendő szakmai konferencia tájékoztató anyagát képtelen lefordítani ordító nyelvtani, lexikai hibák nélkül.

A régi szakfelügyeleti rendszer felszámolása után  nincs mód arra, hogy az eredményesen dolgozó tanárok módszerének átvételére vagy a már tragikomikus hibák kiküszöbölésére kényszerítsük az oktatókat, akik olykor jogosan védekeznek azzal, hogy a jelenlegi elitellenes, áldemokratikus oktatáspolitika mellett csak azoknak a tanulóknak lesz kiváltsága a sikeres nyelvvizsga, akiknek a szülei ki tudják fizetni  a magánórák óriási költségét. A módszerváltást ezért a politikai rendszerváltásnak kell megelőznie.

6 hozzászólás a következőhöz: “Nyelvoktatásunk kudarcai egy nyelvtanár és egy fejvadász szemével

  1. […] a fejvadászos meglátások itt szintén ezt mutatják: hogy nem tudják az emberek idegen nyelvet a saját céljaikra használni. […]

  2. Vitályos Gábor szerint:

    Jó,jó, tudjuk, 30 éve tudjuk. A katasztrófaprédikátorok jó emberek, örömmel olvasom, de kevés.
    Praktikus módszertani javaslatok kellenének. Amelyek tanulni segítenek – élni segítenek.
    ——–
    Van javaslatom elfoglalt felnőttek tanulására. Megvitatnám tapasztalt nyelvtanárral, pszichológussal. Üzleti modell is van. Szponzort kersek hozzá.

    Aki olvassa, adja át!

    Vitályos Gábor

  3. László Spiller szerint:

    De ugye nem szcientológia?🙂

  4. Vitályos Gábor szerint:

    Nem, Isten ments.

  5. László Spiller szerint:

    Ennek örülök!🙂

  6. Vitályos Gábor szerint:

    Azóta senki nem olvasta ezt?
    Senkit nem érdekel a dolog?

    “Nyelvtanilás elfoglalt emberek számára.”

    Van itt egy kíváncsi, vállakozó szellemű nyelvtanár, akit érdekel, hogy mi lehet ez?

    Vitályos Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s