Terveim szerint ezzel a bejegyzéssel vége lesz a fútóblog sorozatnak, de ha ismét lesznek említésre méltó kalandjaink, leírom majd azokat. Erről a legutóbbi futókalandról viszont érdemes megemlékezni, mert kissé másképp sikerült, mint ahogy terveztük.
A terv az volt, hogy a Kereszt mellett felfutunk a Jókai-kilátóba, majd a Tamás-hegyen végigfutunk és leereszkedünk a Koloska-patakhoz. Aztán felfutunk a Péter-hegyre, ahonnét lejutunk a csopaki Öreg-hegy lankáin elterülő szőlőhegyre, ahol majd viszonylag azonos magassági szinten, tehát emelkedő mentes szakaszon futhatunk a Kopasz-domb aljáig. Ezután a Nosztori-völgyet átszelve fel kell futnunk az Endrődi-kilátóba. Valójában ez a Balatoni Kék-túra egy elég kemény szelete.
Az már a térképre nézve is látszott, hogy ez egy nagyon durva próba lesz, hiszen a túra ösvény vonalát sűrűn metszették a magassági vonalak, de amit ez a futótúra valójában hozott, az elég meglepő volt.
Ahhoz már hozzászoktunk, hogy kilátóhoz nem könnyű feljutni, bármerről is közelítjük meg. Azt is tudtuk, hogy Tamás-hegy gerincén végighúzódó ösvényt kiálló sziklák tarkítják. Sőt, az sem volt meglepetés, hogy a Tamás-hegyről nem lesz könnyű levergődni, de arra nem gondoltunk, hogy a Péter-hegyre ilyen nehéz lesz felküzdeni magunkat. Ez volt az a pont, ahol a futás átment komoly teljesítmény túrába.
A hegyről leérvén kellemesebb szakasz jött a szőlőhegyen, de az Endrődi-kilátóhoz is inkább erős tempóban gyalogoltunk fel, mint futottunk. Aztán a hegyen ért bennünket a legnagyobb meglepetés. Nem találtuk a kilátót. (Pedig ahogy megtudtam, csak párszáz métert kellett volna még futni és meg lett volna.) Ekkor úgy döntöttünk, hogy nem azon az útvonalon megyünk vissza, amelyiken jöttünk, mert nem volt kedvünk több hegyet mászni.
A módosított útvonal a csopaki Homokbánya úton és a balatonarácsi Péterhegyi úton vitt visszafelé, amit nem is bántunk, hiszen gyönyörű szőlőskereteket és pincéket láttunk. (Errefelé terem az igazi rizling, amit a Borhéten kortyolgatunk, meg otthon vacsora után.) Aztán befutottunk Balatonarács központjába, ahol elhaladtunk a népház és a katolikus templom mellett, majd a teaházat és a kocsmát elhagyva a Hősök terére jutottunk, ahol a szakiskola is áll. Ezután még néhány utcányit kellett futnunk és véget ért az edzés.
A tanulság az, hogy máskor komolyan kell venni a térképet és annak megfelelően kell a futást megtervezni. Nem elég hangoztatni, hogy nagyon kemény lesz a terep, hanem ha látszik, hogy tényleg kevésbé futható, akkor más tervet kell készíteni. Vesztes csatát ne vívjunk. Ezt már Dzsingisz Kán is megmondta. Mentségünkre legyen mondva, hogy a próba felénél volt bennünk annyi rugalmasság, hogy a nehézségeket látva változtattunk a terven.
Minden nehézség ellenére most is büszkék lehetünk teljesítményünkre, hiszen 12 kilométert tettünk meg 1 óra 45 perc alatt egy nagyon durva hegyi terepen, ahogy ezt a mellékelt grafikon mutatja is.
The Weblog of Spiller The IT Headhunter 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!