Nyelvoktatásunk kudarcai egy nyelvtanár és egy fejvadász szemével

írta: Dr. Ján László, a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnázium tanára

Farkas Melinda két kitűnő cikkében is foglalkozik e témával a Magyar Nemzet hasábjain. Írásai megérdemlik, hogy néhány megállapítását egy-két adattal megerősítsük, ill. kiegészítsük. A Lesújtó szintű nyelvtudás címmel megjelent cikkében  /M.N. 09. júl. 18./ kimutatja, hogy a felsőoktatásba jelentkezők egyharmadának nincs nyelvvizsgája, amit az oktatásunk csődjének tekint.  Mielőtt bárki túlzással,  alaptalan pesszimizmussal vádolná meg, idézzük az Eurostat, az uniós statisztikai hivatal megállapítását, mely szerint  a nyelvtudás tekintetében is utolsók vagyunk./Lovas István cikke. M.N. 09. szept. 29./  Más felmérések adatai azt mutatják,hogy  a használható idegennyelv tudás tekintetében Európában az utolsó helyen állunk, ill. csupán Bulgáriát sikerült megelőznünk. Miközben pl. az olaszok, spanyolok, portugálok 64%-a, a norvégok 97%-a beszél legalább egy idegen nyelvet, addig a magyarok mindössze 29% -a állítja magáról ugyanezt   Egy másik felmérés szerint a megkérdezettek 12%- a vallja, hogy „elboldogul” egy idegen nyelven.  Erre egyébként a továbbiakban még visszatérünk.A helyzetet súlyosbítja, hogy a nagy nemzetek fiai már eleve egy világnyelv birtokában nőnek fel /angol, német, orosz stb/, a nyugat-európai  kis nemzetek tanulóitól pedig eleve elvárják, hogy legalább jó angol tudással rendelkezzenek. Mivel mi nem tartozunk az indo-európai nyelvcsaládhoz, az igény messze sürgetőbb lenne.

Lássuk most a következményeket!  Már a szakmunkások körében is szükség volna némi angol nyelvtudásra, hogy legalább a használati utasításokat  megértsék, lefordítsák.  Farkas Melinda az előző cikkében az e téren mutatkozó katasztrofális helyzetre is rávilágít. Még ennél is szomorúbb a kép, ha a munkát keresők elhelyezkedésével foglalkozó cégek munkatársainak meglátásait idézzük. Egyrészt a munkaadók olyan diplomásokat keresnek, akik használható nyelvtudással rendelkeznek, azaz képesek egy-egy üzleti levelet nyelvtanilag, lexikailag nagyobb hibák nélkül  magyarról lefordítani. A középfokú nyelvvizsgán még nagyjából elégséges „pincérnyelv”, csevegés  nem elégséges. Akik olyan tanárok keze alól kerültek ki, akik szinte elvből száműzik az órákról a nyelvtant, a fordítást és a társalgási nyelven túlmutató szókincs erőteljes gyarapítását, azoknak még a nyelvvizsga birtokában is kevés esélyük van az elhelyezkedésre. A felvételi beszélgetés során  a fejvadász cég illetékesét csak másodsorban érdekli a szakszókincs ismerete, hiszen ennek megszerzése már  a munka során elsajátítható pár hónap alatt, az első helyen a szókincs nagysága, a fordítási készség és a biztos nyelvtani tudás áll. Kiderül az is, hogy főleg a pár évvel korábban letett  nyelvvizsga csak akkor jelent hasznosítható nyelvtudást, ha az illető akár volt tanárai jóvoltából, akár magánszorgalomból  eljutott addig a szintig, hogy legalább újságot, vagy szépirodalmi műveket olvasson, mert különben  még a bizonyítványhoz szükséges ismereteket is elfelejtette.  A minimális követelményeket támasztó tantervek ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk. A tények keserű felsorolása után két fontos kérdésre kell válaszolnunk. Végérvényesen kudarcra van-e ítélve a hazai nyelvoktatás, volna-e remény, esély jobb eredmények elérésére?  A felelet egyértelműen igen. Egy kisváros  középiskolája különösebb válogatási lehetőség hiányában is képes úgy felkészíteni tanulóit, hogy a 86 érettségiző diákja  közül  28 felső- , 50 pedig középfokú  nyelvvizsga birtokában hagyja el az alma matert.  A 90-es évek elejéig az országos lista élmezőnyében járt a nyelvvizsgával rendelkező és felsőfokú intézményekbe jelentkező diákok aránya tekintetében. Korábban egy nem tagozatos osztály 7 tanulóját vették fel angol szakra, 2 évtized alatt legalább 100 angoltanárt adott az  a gimnázium az országnak. Német nyelvből hasonló vagy ennél jobb eredmények születtek. Az egyik megyei felmérés tanúsága szerint az azonos feltételek mellett  25 és 95% között mozgott az egyes  osztályok teljesítménye. Szerencsére vannak tehát iskolák, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy sok a kiaknázatlan lehetőség. /Tegyük hozzá, nem csak a  nyelvoktatás terén./

Magától kínálkozik a kérdés, hogy mi az oka a kudarcoknak. Ha Magyar Bálint és Hiller bárgyú oktatáspolitikai nézetei diadalmaskodnak, akkor kár a kérdést tovább boncolgatni. A probléma ott van, hogy az eredménytelenség korábban is jelentkezett. Nem a tanárok szakmai, hanem módszertani ismereteinek elképesztő hiánya az alapvető ok. Két neves egyetemi oktatót idéznék: eluralkodott a „módszeres módszertelenség”, másrészt „úgyszólván mindenki azt tanít, amit akar, s oly igénytelenül, ahogy neki tetszik.”   A nyelvvizsgák alacsony számánál is nagyobb baj, a használható nyelvtudás hiánya. „Ma is tömegesen szerzik meg egyetemi okleveleiket olyanok, akik valójában semmilyen nyelven nem tudnak” – kesereg egy egyetemi oktató. Mit ér az az orvos, aki  nem tud egy külföldi vendéget ellátni, egy üzletember, aki nem tud tárgyalni, egy tanár, aki nem vehet részt külföldi szakmai továbbképzésen?  Folytathatnánk. Erősen megkérdőjelezhetnénk azt az adatot, mely szerint a magyarok 25-29% -a beszél saját bevallása szerint legalább a megértés szintjén egy idegen nyelvet. Ez az, amit egy fejvadász  közelebbről lát és tagad. Egy német üzletember szavait idézve: „érdemes a magyarokkal szerződést kötni, mert  inkább ötször aláírja az ügyfél, mintsem hogy bevallja, nem érti pontosan a szöveget.”

Ha tehát az egyes iskolák és tanárok eredményei bizonyítják, hogy nem törvényszerű a jelenlegi tragikus helyzet, akkor miért nem változtatunk rajta?           Az „eredménytelen, ámde modern” nyelvoktatás hívei a kiutat a technikai felszereltség  /nyelvi labor, írásvetítő, videomagnó,interaktív táblák/  további milliárdokat felemésztő növelésében látják. Farkas Melinda helyesen látja, hogy  a technikai csodák ott porosodnak a szertárakban. Más kérdés, hogy legtöbbször nem azért, mert nem tudják a tanárok, hogy miként, hanem hogy mire kell, lehet eredményesen használni. Az oktatók nem nyelvi, technikai tudásán kellene sürgősen javítani, hanem a  katasztrofálisan gyenge módszertani  felkészültségén.  Itt csak néhány tipikius jelenség említésére van mód. A másfél évvel az érettségi előtt álló osztály tanára azzal büszkélkedik, hogy még nem tanította a feltételes múltat, a szenvedő szerkezetet, mert ő a beszédközpontú oktatás híve. Mások a magyar nyelv sajátosságait is figyelembe vevő kitűnő hazai kiadású tankönyvek helyett méregdrága külföldről behozott munkákat használnak, melyek nyelvtanát vagy magyarul dolgozzák fel, vagy sehogy. A kínkeservesen a szó célnyelven megvilágított jelentését a tanulók magyarul írják be a szótárukba, ami az egész időrabló eljárást feleslegessé teszi, mások otthoni feladatként róják a gyerekekre a szintén időrabló szótározást.   Hogy  így a haladás üteme lelassul, hogy a fiatalok sikerélmény hiányában unják a nyelvet, hogy ebből aligha lesz nyelvvizsga, az már nem számít. „Járjon a kölyök magánórákra vagy iratkozzon be egy külföldi  nyelvtanfolyamra!” Innentől kezdve az  elméleti, módszertani fejtegetés véresen húsba vágó anyagi kérdéssé válik, hisz   száz magánóra költsége ma már 150-200 ezer Ft fölött van.   A vagyonokba kerülő külföldi útnak pedig csak egy magas tudásszint fölött van értelme, haszna. Mindez sem a fejvadászt, sem a munkaadó céget nem érdekli, ha a jelentkező például egy megrendezendő szakmai konferencia tájékoztató anyagát képtelen lefordítani ordító nyelvtani, lexikai hibák nélkül.

A régi szakfelügyeleti rendszer felszámolása után  nincs mód arra, hogy az eredményesen dolgozó tanárok módszerének átvételére vagy a már tragikomikus hibák kiküszöbölésére kényszerítsük az oktatókat, akik olykor jogosan védekeznek azzal, hogy a jelenlegi elitellenes, áldemokratikus oktatáspolitika mellett csak azoknak a tanulóknak lesz kiváltsága a sikeres nyelvvizsga, akiknek a szülei ki tudják fizetni  a magánórák óriási költségét. A módszerváltást ezért a politikai rendszerváltásnak kell megelőznie.

hogya 8X= ználati utasításokat  megértsék, lefordítsák.  Farkas Melinda az előző cikkében az e téren mutatkozó katasztrofális helyzetre is rávilágít. Még ennél is szomorúbb a kép, ha a munkát keresők elhelyezkedésével foglalkozó cégek munkatársainak meglátásait idézzük. Egyrészt a munkaadók olyan diplomásokat keresnek, akik használható nyelvtudással rendelkeznek, azaz képesek egy-egy üzleti levelet nyelvtanilag, lexikailag nagyobb hibák nélkül  magyarról lefordítani. A középfokú nyelvvizsgán még nagyjából elégséges „pincérnyelv”, csevegés  nem elégséges. Akik olyan tanárok keze alól kerültek ki, akik szinte elvből száműzik az órákról a nyelvtant, a fordítást és a társalgási nyelven túlmutató szókincs erőteljes gyarapítását, azoknak még a nyelvvizsga birtokában is kevés esélyük van az elhelyezkedésre. A felvételi beszélgetés során  a fejvadász cég illetékesét csak másodsorban érdekli a szakszókincs ismerete, hiszen ennek megszerzése már  a munka során elsajátítható pár hónap alatt, az első helyen a szókincs nagysága, a fordítási készség és a biztos nyelvtani tudás áll. Kiderül az is, hogy főleg a pár évvel korábban letett  nyelvvizsga csak akkor jelent hasznosítható nyelvtudást, ha az illető akár volt tanárai jóvoltából, akár magánszorgalomból  eljutott addig a szintig, hogy legalább újságot, vagy szépirodalmi műveket olvasson, mert különben  még a bizonyítványhoz szükséges ismereteket is elfelejtette.  A minimális követelményeket támasztó tantervek ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk. A tények keserű felsorolása után két fontos kérdésre kell válaszolnunk. Végérvényesen kudarcra van-e ítélve a hazai nyelvoktatás, volna-e remény, esély jobb eredmények elérésére?  A felelet egyértelműen igen. Egy kisváros  középiskolája különösebb válogatási lehetőség hiányában is képes úgy felkészíteni tanulóit, hogy a 86 érettségiző diákja  közül  28 felső- , 50 pedig középfokú  nyelvvizsga birtokában hagyja el az alma matert.  A 90-es évek elejéig az országos lista élmezőnyében járt a nyelvvizsgával rendelkező és felsőfokú intézményekbe jelentkező diákok aránya tekintetében. Korábban egy nem tagozatos osztály 7 tanulóját vették fel angol szakra, 2 évtized alatt legalább 100 angoltanárt adott az  a gimnázium az országnak. Német nyelvből hasonló vagy ennél jobb eredmények születtek. Az egyik megyei felmérés tanúsága szerint az azonos feltételek mellett  25 és 95% között mozgott az egyes  osztályok teljesítménye. Szerencsére vannak tehát iskolák, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy sok a kiaknázatlan lehetőség. /Tegyük hozzá, nem csak a  nyelvoktatás terén./

Magától kínálkozik a kérdés, hogy mi az oka a kudarcoknak. Ha Magyar Bálint és Hiller bárgyú oktatáspolitikai nézetei diadalmaskodnak, akkor kár a kérdést tovább boncolgatni. A probléma ott van, hogy az eredménytelenség korábban is jelentkezett. Nem a tanárok szakmai, hanem módszertani ismereteinek elképesztő hiánya az alapvető ok. Két neves egyetemi oktatót idéznék: eluralkodott a „módszeres módszertelenség”, másrészt „úgyszólván mindenki azt tanít, amit akar, s oly igénytelenül, ahogy neki tetszik.”   A nyelvvizsgák alacsony számánál is nagyobb baj, a használható nyelvtudás hiánya. „Ma is tömegesen szerzik meg egyetemi okleveleiket olyanok, akik valójában semmilyen nyelven nem tudnak” – kesereg egy egyetemi oktató. Mit ér az az orvos, aki  nem tud egy külföldi vendéget ellátni, egy üzletember, aki nem tud tárgyalni, egy tanár, aki nem vehet részt külföldi szakmai továbbképzésen?  Folytathatnánk. Erősen megkérdőjelezhetnénk azt az adatot, mely szerint a magyarok 25-29% -a beszél saját bevallása szerint legalább a megértés szintjén egy idegen nyelvet. Ez az, amit egy fejvadász  közelebbről lát és tagad. Egy német üzletember szavait idézve: „érdemes a magyarokkal szerződést kötni, mert  inkább ötször aláírja az ügyfél, mintsem hogy bevallja, nem érti pontosan a szöveget.”

Ha tehát az egyes iskolák és tanárok eredményei bizonyítják, hogy nem törvényszerű a jelenlegi tragikus helyzet, akkor miért nem változtatunk rajta?           Az „eredménytelen, ámde modern” nyelvoktatás hívei a kiutat a technikai felszereltség  /nyelvi labor, írásvetítő, videomagnó,interaktív táblák/  további milliárdokat felemésztő növelésében látják. Farkas Melinda helyesen látja, hogy  a technikai csodák ott porosodnak a szertárakban. Más kérdés, hogy legtöbbször nem azért, mert nem tudják a tanárok, hogy miként, hanem hogy mire kell, lehet eredményesen használni. Az oktatók nem nyelvi, technikai tudásán kellene sürgősen javítani, hanem a  katasztrofálisan gyenge módszertani  felkészültségén.  Itt csak néhány tipikius jelenség említésére van mód. A másfél évvel az érettségi előtt álló osztály tanára azzal büszkélkedik, hogy még nem tanította a feltételes múltat, a szenvedő szerkezetet, mert ő a beszédközpontú oktatás híve. Mások a magyar nyelv sajátosságait is figyelembe vevő kitűnő hazai kiadású tankönyvek helyett méregdrága külföldről behozott munkákat használnak, melyek nyelvtanát vagy magyarul dolgozzák fel, vagy sehogy. A kínkeservesen a szó célnyelven megvilágított jelentését a tanulók magyarul írják be a szótárukba, ami az egész időrabló eljárást feleslegessé teszi, mások otthoni feladatként róják a gyerekekre a szintén időrabló szótározást.   Hogy  így a haladás üteme lelassul, hogy a fiatalok sikerélmény hiányában unják a nyelvet, hogy ebből aligha lesz nyelvvizsga, az már nem számít. „Járjon a kölyök magánórákra vagy iratkozzon be egy külföldi  nyelvtanfolyamra!” Innentől kezdve az  elméleti, módszertani fejtegetés véresen húsba vágó anyagi kérdéssé válik, hisz   száz magánóra költsége ma már 150-200 ezer Ft fölött van.   A vagyonokba kerülő külföldi útnak pedig csak egy magas tudásszint fölött van értelme, haszna. Mindez sem a fejvadászt, sem a munkaadó céget nem érdekli, ha a jelentkező például egy megrendezendő szakmai konferencia tájékoztató anyagát képtelen lefordítani ordító nyelvtani, lexikai hibák nélkül.

A régi szakfelügyeleti rendszer felszámolása után  nincs mód arra, hogy az eredményesen dolgozó tanárok módszerének átvételére vagy a már tragikomikus hibák kiküszöbölésére kényszerítsük az oktatókat, akik olykor jogosan védekeznek azzal, hogy a jelenlegi elitellenes, áldemokratikus oktatáspolitika mellett csak azoknak a tanulóknak lesz kiváltsága a sikeres nyelvvizsga, akiknek a szülei ki tudják fizetni  a magánórák óriási költségét. A módszerváltást ezért a politikai rendszerváltásnak kell megelőznie.

Reklámok

Magyar Java fejlesztők! Tengerre fel!

Annak idején mélységesen felháborodtam amikor Gyurcsány Ferenc kijelentette, hogy ha nem tetszik az ami ma Magyarországon van, akkor el lehet menni külföldre. Ma már viszont nem az a kérdés, hogy ha nem tetszik a szituáció, akkor elmenjek-e vagy sem, hanem, az hogy mikor? Ma már annyira tragikus a gazdasági helyzet és idehaza sajnos hosszú, több évig elhúzódó válságra lehet számítani, hogy lassan már nem választás kérdése lesz, hogy menjek vagy maradjak, hanem sokakat a kényszer fog rávinni a távozásra.
Persze a válság nem most kezdődött, hanem évekkel azelőtt, hogy elérte volna a gazdaságilag amúgy is gyenge hazánkat. Úgy ért minket a válság, mint a tüdőgyulladás az AIDS beteget. 2008 őszén még sokan arról beszéltek, hogy az egészet eltúlozzák és 2-3 hónap alatt rendbe jön itt minden. Kormánypárti politikusok is azzal nyugtattak minket, hogy legfeljebb 2 százalékos gazdasági csökkenésre kell számítani. Aztán kiderült, hogy lesz az 4, 5, 6, sőt ma már tudjuk, hogy 10-12 százalék is. Az pedig természetes, hogy az ellenzék, annak ellenére, hogy komolyan aggódik a válság következményei miatt, eszközeihez mérten mélyíti a válságot, hiszen az ő érdekük meg az, hogy előrehozott választások legyenek és nyerjenek, elvégre a nagyobb kárt nem az ő gazdasági érdekcsoportjuk csinálta az országnak az elmúlt 7 szűk esztendőben.
Szóval 2008 elején már volt valami a levegőben, itt a Kárpát-medencében is. Szakértők arról beszéltek, hogy tisztulni fog a munkaerő közvetítő és személyzeti tanácsadó cégek köre, hiszen túl sokan vannak és 2008 végére majd sokan csődbe mennek. Arra még senki nem számított, hogy az országot elérő szökőár fogja elsodorni ezeket a magukat nagyképűen fejvadásznak nevező cégeket.
2008 áprilisában amikor egy bankban tárgyaltam, a menedzserekkel egyetértettük abban, hogy sok Java fejlesztő és informatikus van az országban, de ezek rejtőzködnek, stabilan ülnek valahol és nehéz őket felhajtani, majd levadászni és elhozni az adott cégtől. „A rossz gazdasági helyzet miatt van így” – mondtam, és már akkor komolyan gondoltam, mert ezek a jó Java fejlesztők már akkor sejtettek valamit. (Persze az őszödi beszéd után a bolond is látta, hogy lefelé megyünk a lejtőn.) Lehet, hogy ez nem volt tudatos, de ösztönösen érezték, hogy bár rengeteg jól fizető Java fejlesztői, JUnit tesztelői, J2EE architect, Java üzleti elemzői, vagy Java alkalmazás mérnöki pozíció vár rájuk, most ki kell várni a játék végét. És a játék vége az lett, hogy 2008 őszén már nem jelölt hiány jelentkezett, hanem álláshiány. Míg tavaly nagyjából 20 Java (főleg J2EE) pozíción dolgoztam egyszerre és nehezen találtam rá embert, ma 2-3 ilyen pozíción dolgozom egy időben és mindegyikre jut 20 ember. Míg 2007-2008-ban szinte csak 5-6 éves tapasztalattal rendelkező J2EE fejlesztőket kerestek, 2008 végétől, 2009 év elejétől, egyre nagyobb a kereslet a junior kategória iránt, mert például ők olcsóbbak.
A Java megrendelések száma tehát csökkent, de akik embert keresnek, azok legalább stabil, válságmentes cégek. Ilyenek például a vasúthoz köthető cégek (az autóipar nehézségei miatt), az energiaszektorban tevékenykedők, a szórakoztató- és médiaipar (mert szenvedélybeteg mindig lesznek), a feldolgozó és textilipar (mert ők már évekkel ezelőtt túljutottak egy válságon), hitelezési rendszereket fejlesztő cégek (hiszen a pénzt így is be kell hajtani, vagy az adósságot átütemezni), a nyílt forrású technológiákkal foglalkozó cégek (mivel ezeket a termékeket már az állam is veheti), de említhetnénk a gyógyszeripari cégeket is. És valljuk be, ide sorolhatjuk még azokat a cégeket, akik megengedhetik maguknak, hogy áraikat alacsony szinten tartsák, versenytársaik irreálisan magas áraival szemben.
Persze a stabil cégek is nagyon megnézik, hogy kit vesznek fel (jobban, mint valaha). Egyre jellemzőbb az is, hogy a kiválasztási folyamat eléggé elhúzódik, akár 5-6, vagy több hétre. Továbbá sokszor első körben határozott idejű szerződéseket kötnek és azokat alakítják át később határozatlan idejűre, „ha minden jól megy”.
A Java tesztek is egyre keményebbek. Vannak olyan átfogó elméleti tesztek, amelynek keretein belül olyan témákról kérdeznek, mint J2EE, JSP, JDBC, XML, stb. Aztán vannak a papíron kódolós tesztek, meg a „lefut-e a kód?” típusú tesztek, stb. Van olyan is ahol nem csak a Java programozási ismereteket, vagy a J2EE platform gyakorlati ismeretét tesztelik, de bedobnak SQL, vagy valamilyen egyéb szkriptelési kérdéseket is pluszban.
Visszatérve a válságra, az egy túlhajtott világ terméke. (Barátom, aki környezetmérnök nagyon jó atomreaktor-hasonlatokat szokott erről mondani. Nem vállalkoznék rá, hogy megismételjem.) Emlékszem, amikor azt szajkózták mindenütt, hogy az európai munkaerőnek, így az informatikusoknak és szoftverfejlesztőknek is, rugalmasabbnak kell lennie és heti 40 óra helyett dolgozzanak akár 48-50 órát is a munkavállalók. De kérdem kinek és minek? Azért, hogy most meg 4, 3 és 2 napos munkahetek legyenek és persze csökkentett fizetések? (Persze egyesek még mindig tagadják, hogy krízis lenne és megváltozott gazdasági környezetről beszélnek.)
A Java fejlesztők fizetési igényeiben is megmutatkozik, hogy rossz a helyzet, hiszen míg 2007-2008-ban arcátlanul nagy számokat mondtak, mostanában egyre többen gyakorolnak önkritikát és szerényebb fizetési igényekkel jönnek el interjúra. Nagyjából 10-20 százalékkal kérnek kevesebbet, mint 1-2 évvel ezelőtt.
Az is tapasztalható, hogy egyre többen állítják le saját vállalkozásukat és a milliós számlázott összegek helyett beérik az alkalmazotti viszonyhoz járó bruttó bérrel. Míg az elmúlt években 10-ből 8 Java fejlesztő pendítette meg a számlázós történetet, addig ma jó ha egy bemeri dobni ezt a merész témát interjún. Az egy-egy szerződéses, vagy alvállalkozói projektek busás, de bizonytalan hasznát feláldozzák a hosszú távú biztos munkahely reményében.
Reménykedésre adhat okot, hogy mivel rugalmasságuk és olcsóságuk miatt előtérbe kerülnek a nyílt forrású technológiák, bőven jut majd a Java programozóknak is munka. (Érdekes módon .NET technológiához köthető keresésből eddig sem volt túl sok, és 10 Java keresésre jó ha egy jutott belőle.) És itt nem csak rabszolgamunkára gondolok, hanem fel kell készülni, hogy egyre több fejlesztőt vonnak majd be a tervezésbe is, így nagy hangsúlyt kapnak a különböző szoftverfejlesztési módszertanok, az UML tervezés és az alapos OOP ismeretek. Hogy egy hitelbehajtási intézet fejlesztési vezetőjét idézzem, nem lesz elég programozónak lenni, hanem szoftverfejlesztővé is kell érni. Ilyen szempontból azok vannak előnyben akinél ez a szemléletmód már létezik, legyen szó akár kezdő Java fejlesztőről, vagy egy tapasztaltabb szakemberről. Mindenkinek erősítenie kell továbbá az üzleti szemléletmódot is, mert most az eddiginél is nagyobb hangsúlyt helyeznek majd arra, hogy a fejlesztő értse amin dolgozik, és érezze annak szerepét a vállalat üzleti folyamataiban és sikerességében. A szóbeli angolnyelvtudásról pedig nem is szeretnék hosszan beszélni, mert mindig azokat építik le elsőnek akik ebben a leggyengébbek és sajnos ők is fognak a legnehezebben új helyet találni, pályázzanak akár hazai magyar, hazai multinacionális, vagy külföldi cégekhez.
Én jelenleg úgy látom, hogy átmenetileg sokaknak kell majd külföldön munka után néznie, mivel jelenleg nem nagyon tolonganak azok a cégek, akik szoftverfejlesztő központokat akarnak hazánkba telepíteni. Aki már itt van, az is inkább leépít. Érezhető egyébként, hogy a korábban egyáltalán nem mobil magyar munkavállalók egyre rugalmasabbak és elindult bizonyos munkaerő áramlás a magyar városok között, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt.
Ha menni kell, hova érdemes menni? – tehetnénk fel a kérdést.
Ausztria és Németország (ahol egyébként 30 ezer informatikus még mindig hiányzik) dobja magát, hiszen ezek vannak hozzánk a legközelebb földrajzilag és történelmi-kulturális szempontból is. Azonban itt a jelenleg kibontakozó protekcionista gazdaságpolitika akadályaiba ütközhetünk. De lehetne menni például Norvégiába, ahol nincs válság. Olyannyira nincs, hogy még ők adtak pénzt az Nemzetközi Valutalapnak. (Mi meg onnét vettünk fel nem is keveset.) Az olasz gazdaságról is azt mondják, hogy viszonylag jó formában van. Egyesek pedig Hollandiára esküsznek. És vannak akik még távolabbi vidékeket emlegetnek, beleértve Kínát és az Egyesült Arab Emírségeket.
Ha már tényleg kimegyünk, akkor viszont járjunk nyitott szemmel, tudatosan tanuljunk nyelveket, gyűjtsünk erőt és tapasztalatot és gondoljunk arra, mi lesz a válság után. Mindig legyen a szemünk előtt, hogy ha Magyarország kilábal a válságból, akkor számít mindarra a tudásra, amit külföldön szereztünk meg, s így lesz majd érdemes hazatérni.