Skóciai és walesi kalandjaim után Londonba mentem, ahonnét december 23-án indult a gépem Budapestre. Előző nap már aggódva kémleltem az eget, mert attól féltem, hogy ha nagy hó lesz, akkor a karácsonyt családomtól távol, a rokonoknál kell töltenem. Bár megjegyzem, hogy még mindig jobb helyen lettem volna, mint azok, akik a repülőtereken ragadtak.
December 22-én délután indultunk Londonba, ahol Simon lakásának felújításán egy magyar fiú dolgozott. Útközben elég barátságtalan volt az idő, így inkább szunyókáltam, hogy kipihenjem a cardiffi kocsmázás fáradalmait. Esett minden, amit el lehet képzelni: eső, havas eső (sleet), hó, de az autópályát végre el kezdték szórni valamivel (talán gliter-nek mondták, de ebben nem vagyok biztos).
A lakás London északi részében, a Kilburn parknál található. Innét mentem be a belvárosba este hat után, hogy körülnézzek, miután elbúcsúztam az unokatestvéremtől, hiszen ő visszament Cardiffba. Negyed óra alatt beértem London szívébe és elindultam öt és fél órás sétámra a hideg éjszakában. A földalatti használata amúgy pofon egyszerű, szinte lehetetlen eltévedni. Emlékszem, amikor 1984-ben voltam először Londonban egyedül az unokatestvéremmel… Akkor még ketten is eltévedtünk és folyton kérdezősködni kellet, hogy merre menjünk az Oxford Circus, meg a Piccadilly Circus felé. 1991-ben és 1992-ben kicsit már könnyebben mentek a dolgok számomra, viszont most egyszer sem tévedtem el. Bejártam a nyüzsgő város egy részét, kezdve az Oxford Street-tel, és lefényképeztem azokat a nevezetességeket, amelyek leginkább lenyűgöznek a mai napig, és persze ahol volt elég fény. A kedvencem Nelson Admirális oszlopa, illetve szobra. Emlékeztet a budapesti Hősök terén álló oszlopra. Érdekes, hogy míg a britek egy nemzeti hőst helyeznek az oszlop tetejére, mi egy angyalt, aki a Szent Koronát tartja. Megnéztem a Big Bent és hallottam, amint elütötte a 9 órát, miközben lefényképeztem a parlament épületével együtt a Westminster Bridge-ről. Lefényképeztem az óriáskereket is, amely a város egyik legújabb jellegzetessége. Majd a Tower Bridge irányába vettem az utamat, amelyet pedig a London Bridge-ről fotóztam le. A Szent Pál székesegyház már a távolból lenyűgözött, így a közelébe férkőztem és több képet is készítettem róla.
Végül este 11 körül a Kilburn Park felé vettem az irányt, hiszen reggel ki kellett mennem Luton Airport-ra, ahonnét délután indult a gépem.
Éjszaka jól aludtam, majd a reggelimet követően, mely narancslekváros pirítósból és Lady Grey teából állt, a 328-as piros emeletes busszal kimentem a West Hampstead vasútállomásra, ahonnét a 9.20-as vonat kivitt Lutonba. (A jegyet előző este vettem meg 10 fontért.) Itt ismét buszra szálltam, és kint is voltam a reptéren.
A járatok még most is folyamatosan késtek, de már nem volt olyan kaotikus a helyzet, mint pár nappal korábban az edinburghi reptéren. Két órás késéssel indult a Wizz Air budapesti járata és egy kicsit olyan volt a hangulat, mint abban a háborús filmben, amikor mindenki fel akar jutni az utolsó repülőre, hogy végre hazajusson. Ez nem is csoda, hiszen ahogy a többi magyar élménybeszámolóját hallgattam fél füllel, én még szerencsésnek mondhattam magam, mert egyszer sem kellett a reptéren aludnom tábori ágyban. Hála Istennek szerencsésen hazaértem és amikor ezeket a sorokat írom, ismét családom körében lehetek.
Bár a 7 napból hármat utaztam, vagy reptereken és vasútállomásokon töltöttem, úgy érzem nagyszerű élményekben volt részem és annak köszönhetően, hogy kicsit kizökkentem a hétköznapok kényelméből, sok újat láttam és tanultam, a folyamatos nyelvgyakorlásról nem is beszélve. Mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy néha vágjon hasonló kalandokba, mint én és azt ossza is meg másokkal.